Az ember mindenevő - de erről a gyermekemnek nem szóltak

Mielőtt elkezdtem volna a hozzátáplálást kisJ-nél, úgy gondoltam, hogy ez egy óriási lépés lesz a gyermek önállóvá válása felé. Az a hamis illúzió kerített hatalmába, hogy egyik napról a másikra bebetonozott napirendünk lesz, átaludt éjszakáink, a kicsi pedig boldogan veti rá magát az új ízekre.
Ezzel szemben az első falatok olyan undorral fordultak ki a gyermek szájából, olyan döbbent értetlenség ült ki az arcára, hogy mélységesen elszégyelltem magam, s kanál helyett azonnal cicit dugtam kisJ szájába, hogy valamiképpen visszaszerezzem ingadozni látszó bizalmát.
Ennek ellenére nem adtam fel. Sokat segített a csak egészen kicsit kárörvendő hangulatú nagyszülői biztatás ("ejnye, nem nagy evő a gyerek, neeem kell izgulni, az anyja se volt az, hehehe":), illetve kisJ kezdődő lelkesedése az evőeszközök, tányérok, poharak iránt, amikkel szívesen játszott dobolósat, rágcsálósat, földre ejtőset. Ez a szertartás sokáig számottevő eredmény nélkül zajlott, vagyis a lenyelt kajamennyiség szigorúan 20 ml-ben maximalizálódott, egészen kisJ 8 hónapos koráig, amikor is véletlenül megevett egy tányér tökpürét. Ettől számíthatom igazából a hozzátáplálás kezdetét, úgy tűnik, gyermekem ekkor érett meg rá. Most, 10 hónapos korában ott tartunk, hogy naponta 3szor eszik emberi ételt, átlagosan fél bébiételnek megfelelő mennyiséget, de még minden étkezés után iszik rá kis anyatejet.
Van néhány örök kedvenc étel, amiből kicsit nagyobb mennyiség is el szokott fogyni, ilyenek a gyümölcsök:alma, alma-répa, körte-alma, körte-szilva, barack-körte, és ezek tetszőleges kombinációi. Az almán és alma-répán kívül mindent megpárolok, mielőtt turmixolnám, s uzsonnára adom.
A zöldségek eddig nem nagyon csúsztak, kivéve a sütőtököt, édesburgonyát, céklát. Van néhány kedvenc zöldséges étele azért kisJ-nek, mint pl. a párolt alma-cukkini, a brokkolis krumpli, a cékla karfiollal, vagy a legújabb, a "borsópörkölt". Ez utóbbi szitán átnyomkodott zöldborsóból készül, amihez egy kis vizet, hagymát, Na-szegény sót, egy jégkockányi csirkemellet, végül kevés rízslisztet adok, felforralom, megfelelő sűrűségűre főzöm. Nekem is ízlik:)
Ami még nem megy, az a darabos és szilárd ételek elnyammogása. KisJ megboldogult macskámat megszégyenítő tehetséget mutat a pempő darabkáinak kiválogatásában, az pedig nagy szó! A gyermek nemes egyszerűséggel kiköpi a darabokat, figyelmét nem kerülheti el semmi. ( Macskám a neki nem tetsző tápot hagyta meg a ránézésre ugyanolyan méretű és színű ropogtatnivalókat tartalmazó táljában.)

A gluténnel, tejfehérjével, tojással még várok, ahogy a déligyümölcsökkel is. A három utóbbival megvárom, míg betölti az egy évet, akkor kezdem csak el lassan a bevezetésüket, a glutént viszont kipróbálom még a szülinap előtt.

És hogy mi teljesült a hozzátáplálással kapcsolatos elképzeléseimből? Nagyjából semmi. Kiderült, hogy sokkal macerásabb és időigényesebb, mint a szoptatás, amiről mellesleg kisJ nem kíván lemondani egyenlőre, ráadásul az éjszakáink sem jobbak, mint bő 4 hónappal ezelőtt. Viszont ez is egy újabb kaland, és vicces jelenetek, játékok és fotók kiapadhatatlan forrása.

Mivel is kezdhetném…?

KisJ születésének történetével kezdem a "posztolást", ami talán természetes egy babázós blogban. Be kell vallanom, terhesen imádtam mások szüléséről olvasni, faltam az ilyen témájú írásokat. Ennek az lett a rendkívül szerencsés következménye, hogy sokkal iszonyatosabb fájdalomra és szenvedésre számítottam, mint amit végül tapasztaltam.

Egy áprilisi szombaton kezdődött, mikor életemben először nem gyalog mentem ki a Apa meccsére, hanem tömegközlekedtem. Néhány csapattag ekkor vette észre, hogy terhes vagyok, de nekik még magabiztosan azt mondtam, hogy hónap végére várjuk a kölyköt, hacsak nem hordom túl.
Nos, nem hordtam túl:)

Aznap este még kisikáltam a konyhát, mostam, vasaltam, porszívóztam (rám nagyon nem jellemző magatartás, pláne szombat este), majd lefeküdtem aludni. Hajnalban arra ébredtem, hogy folyik egy kevés cucc belőlem. Visszaaludtam. Aztán kora reggel ugyanez megismétlődött, ekkor már elgondolkodtam azon a lehetőségen, hogy ez akár magzatvíz is lehet, így kikászálódtam az ágyból, és vártam, hogy jön a klasszikus "és akkor elöntött a magzatvíz, mintha egy csapot nyitottak volna meg" jelenség. Nem jött. Mivel örökmozgó bébim nem mocorgott, ahogy szokott, inkább úgy döntöttem, megnézetem magam, legfeljebb hazaküldenek. Csendben összepakoltam, írtam egy üzenetet Apának, és besétáltam a klinikára.

Az éjszakai ügyeletes megvizsgált, közölte, hogy ez bizony magzatvíz, és baba nélkül én ma innen el nem megyek:) Így aztán nulla fájással felvettek az osztályra. A lehetséges fertőzések miatt kaptam 6 órát a szülés természetes megindulására, ezért szorgalmasan sétálgattam, 7-től fél 12-ig. Jöttek is fájások, de nem váltak rendszeressé, ezért bekötötték az oxitocint, ami azért volt kellemetlen, mert attól kezdve az ágyon kellett feküdnöm a CTG mellett az oldalamon. Apát behívtam fél 1-re, bár a nappali ügyeletes doktornő az oxi bekötése előtti vizsgálatkor még jópár órát jósolt az igazi buli kezdetéig. Mire Apa beért, én már elég kényszeredettem mosolyogtam a fájások alatt, főleg, mivel a masina szerint a fájásaim erőssége kutyafüle kategóriába esett. Beletörődve, hogy nem haladunk és még négyszer így fogok szenvedni, jókat vigyorogtam Apával, aki délelőtt azzal vezette le a feszültségét, hogy utánajárt, mennyire gyakori a szülés megindulása a kiirt időpont előtt 2 és fél héttel:)

Pont amikor legközelebb bejött a doktornő ellenőrizni, hogy mi a helyzet velem, valami megváltozott, amitől egészen megijedtem: úgy éreztem, nyomnom kell:). Szinte pillanatok alatt átalakult a szülőszoba: Apa a fejem mellé került, szülésznő és a doktornő a lábam közé, CTG masina ki tudja hova, az ágyam alsó fele lábtámasszá változott, plusz bejött a két szülésznőtanonc, akikkel jókat beszélgettem délelőtti fedettpályás gyalogtúrám alatt. Mint kiderült, az oxi megtette hatását, két perc után nyomhattam is. Azt hiszem, nagyon fájt, de sokkal inkább óriási melónak éreztem, mint szenvedésnek. Arra gondoltam, hogy szegény gyerek ott van beszorulva egy baromi szűk csatornában, kis koponyacsontjai össze vannak nyomorgatva, tehát nekem akármennyire fáj, ki kell juttatnom a lehető leghamarabb. (Ez nagyszerűen működött egészen addig, míg arra nem kértek, hogy ne nyomjak – na, az már a borzalom határát súrolta:) Aztán, mikor a legjobban fájt, a doktornő odavitte a kezemet a kölyök kilógó feje búbjához, ami meleg és nedves volt:) Innen már szinte csak pillanatok voltak vissza, s 14.15-kor megszületett kisJ, élénk rúgkapálással és kismacskás nyekergéssel. A hasamra tették, éppen addig ért el a köldökzsinór, ott megnyugodott. Helyes kis csúcsfej volt, az út során belapult orral és bedagadt szemekkel, de nekem tetszett:) Apa is meg volt hatva, én meg attól, hogy milyen hősiesen viselte a szülés véres valóságát:) Még együtt tölthettünk két órát az utómunkálatok végeztével. Olyan bénák voltunk, hogy a gyereket a pólyából se mertük kibontani:)

Jó volt a szülés, minden kellemetlenségével és fájdalmával együtt. A kölyök egy tündér (nem, még 7 hónaposan sem alussza át az éjszakát, és igen, szétáll a füle:), csak szeretni lehet.
Itt egy huszárvágással be is fejezem az írást, mert csupa nyálasan romantikus zárszó jut eszembe, mint a fél vesémet és az összes májamat odaadnám érte, és az émelygősen önfeláldozó szeretet amit érte érzek:)

Szülés után azonnal eldöntöttem, hogy szeretnék még gyereket, azóta ezt annyiban módosítottam, hogy csakis miután aludtam egyben legalább 7 órát legalább két egymást követő napon.